A határtalanság korának mítosza

Avagy megtalálhatjuk-e még a számunkra egészséges határokat?

Sokszor határtalannak tűnik a világ. Főleg itt az interneten. Hiszen itt a lehetőség a kezünk ügyében... Lehet még több információnk, még több követőnk, még több ismerősünk, még több online vásárlásunk, még több ruhánk, még több könyvünk, még több streaming szolgáltatásunk, még több Tiktok videó, amit megnézhetünk, még több e-mailünk, még több tárhelyünk, még több dolog az ötletlistánkon, a bakancslistánkon, a kívánságlistánkon, még több programunk, még több munkánk, még több koncertjegyünk, még több négyzetméter az otthonunkban, még többet tanulhatunk, még több jó szokást tehetünk magunkévá, még több életvezetési tippet kaphatunk és követhetünk. Lehet mindenből még több a miénk... Hiszen a világ határtalan, ugye?

Az univerzum talán valóban határtalan emberi ésszel nézve, vagy legalábbis az enyémmel. De minden más materiális dolognak nagyon is érzékelhető határa van itt a Földbolygón, aminek, mint tudjuk, végesek az erőforrásai. Azonban úgy tűnik, a világ egy része ezt nem akarja figyelembe venni.

Nem vagyok politikus, nem értek a politikához, soha nem is akartam. Azt viszont tudom, hogy a választott vezetők tudnak és kötelességük is tenni azért, hogy a dolgok jobb irányt vegyenek, mondjuk a klímaváltozással kapcsolatosan vagy a társadalmi igazságosság terén.

Én kicsi vagyok, nem tudom megváltoztatni a világot olyan léptékben, ahogyan ők akár már holnap is megtehetnék, mégsem teszik. Viszont tudok valamit, amiről azt kívánom, bárcsak mindenki tudná. Ez pedig nem más, mint az, hogy:

A határtalan lehetőségek és növekedés eszméje tévedés.

Egy hazugság, ami elvezetett az ökológiai válsághoz, ami már a küszöbünkön van itt Magyarországon is.

Én így látom a dolgot: a vállalatoknak és a tőkének a végső célja, hogy még több pénzt termeljenek, és el akarják hitetni velünk, hogy a gazdaságnak folyamatosan növekednie kell. Ezt tanítják közgazdászoknak nap mint nap világszerte, a vállalatok is akkor tekintik magukat sikeresnek, ha növekszenek... Pedig ez az egyik mozgatórugója annak, hogy a Földünk egyre kevésbé bírja el az emberek tevékenykedését.

Ma nem szeretnék többet beszélni arról, hogy milyen hatással a vég nélküli növekedés eszméje a bolygónkra (persze, lenne miről), inkább gondolkodjunk közösen arról, hogy milyen hatással van az emberek mindennapjaira. Rád és rám.

Arról, hogy olyan érzésem van, mintha a világ el akarná hitetni velünk, hogy mi, emberek, bármennyit szerezhetünk, bármilyen messzire elmehetünk, bármink lehet, akármilyen mennyiségben, és hogy ez nem csak lehetséges, de egyenesen meg is érdemeljük, jogunk van hozzá, hogy így éljünk. Közben szépen csendben észrevétlenül a sok szép új dolog és lehetőség ígéretével és valóságával fogva tart bennünket...

És mindezt miért történik? Azért, hogy minél többet vásároljunk és minél több pénzünk vándoroljon át a fent már említett vállatokhoz. Kicsit olyan érzésem van most, mintha egy sci-fit írnék, amiben a gonosz, lélek nélküli gépek átvették az irányítást az emberiség fölött és arra használnak mindenkit, hogy a gépezetet egyre csak növeljék saját kedvére. Pedig ez nem egy film, hanem a valóságunk egy nagyon komoly része.

A környezeti és társadalmi hatásoktól most eltekintve, van egy nagyon fontos téma, amit ma szeretnék a középpontba helyezni, amiről talán kevesebbet beszélünk még a kevesek között is. És ez nem más, mint te és én.

Minket, akik viszonylag szerencsésnek mondható körülmények közé születtük itt Európában, másképp próbál elnyelni ez a rendszer, mint mondjuk a sok nagyon nehéz anyagi helyzetű ruhaipari munkást Bangladesben. Nekünk nemcsak, hogy van valamennyi pénzünk, amit nagyon szeretne megkapni a '“sci-fi” gépezet, már régen továbbment és minket magunkat is árunak tekint. Hiszen a social media oldalakon és mindenhol, ahol hirdetések vannak, mi magunk vagyunk az, amit adnak-vesznek. Pontosabban a figyelmünk és persze a vásárlóerőnk.

Én is ott vagyok a social mediában, nekem is vannak néha hirdetéseim, én is benne vagyok a dologban. De nem gondolom, hogy minden social media és minden hirdetés rossz, csak azt mondom, hogy lehet rosszul használni...

És akkor gyorsan megjegyezném, ha már itt tartunk, hogy nem is azt mondom, hogy minden, ami körülöttünk van, az rossz. Ne érts félre! Bár a rendszer biztos, hogy lehetne jobb, de ha nem lenne az, akkor is tudnánk jobban használni. Ebben biztos vagyok.

Amit viszont ma szeretnék kiemelni az az, hogy a végtelenség illúziójával bár nagyon sok probléma van, talán egyről kevesebbet beszélünk, pedig sokat kéne. Az pedig az ember maga.

Mert ha valaki elhiszi, hogy mindent meg tud tenni, mindent meg tud venni és mindenhol ott tud lenni és lehetőleg mindezt egyszerre, akkor olyan vékony jégen táncol, ami elkerülhetetlenül be fog szakadni alatta.

Nekünk, embereknek, véges az erőnk, véges az időnk. Tudom, hogy közhely, de nem véletlenül mondják, hogy egy nap mindannyiunknak 24 órából áll.

Véges a befogadóképességünk is. Neked ennyi, nekem annyi. De biztosan vannak határaink. Ezért hiszem azt, hogy:

Csak akkor tudunk jó életet élni, ha megismerjük és megteremtjük a saját egészséges határainkat. Mert azok védenek minket, azok tartanak meg minket.

A határhúzás viszont sok esetben nem jó a “gazdaságnak”. Mert a kiegyensúlyozott fogyasztó, aki nagyobb részt elégedett azzal, amije van, aki a problémáira az életben keresi a megoldást és nem egy gyors pénzköltős sebtapasszal akarja megoldani azokat, bizony nem akarja majd megvásárolni azt, hogy jól érezze magát a bőrében, hiszen már eleve úgy van.

Szóval, mit közvetítenek felénk? Azt, hogy az életed, és ha már itt tartunk, a kinézeted sem elég jó, hogy a problémáidra megvásárolhatod a megoldást, hogy nincsenek határok, hogy ha ezt a dolgot most megveszed, akkor talán minden megoldódik... Én legalábbis ezt látom.

Hogy hol vannak a saját egészséges határaink fizikailag, lelkileg, érzelmileg, szellemileg... Sokszor nem tudjuk. Talán egy bizonyos területen nagyon jól működő határaink vannak, míg más részeken egyszerűen azt sem tudjuk, merre vagyunk arccal. Én sokszor így érzem magam.

Ez persze valahol természetes és rendben is van: nem lehet mindent kontrollálni az életünkben. Sőt, igazság szerint a legtöbb dolgot nem tudjuk irányítani.

Hogyan érezhetünk rá akkor mégis a megfelelő határokra, ha a világ sokszor nem támogatja ezt, ha nem mindig vagyunk biztosak magunkban, vagy úgy érezzük, olyan sok változás történik körülöttünk, hogy a régi jól bevált határvonalak megszűntek vagy egyszerűen nem működnek többé?

Talán nem fogsz meglepődni, ha azt mondom, a dolog kezdődhet az otthonunkban és a ruhatárunkban. Nekem ez a két hely az, ahova mindig vissza tudok nyúlni, vissza tudok térni, amikor önmagam keresem.

Persze ezer más helyen is megtörténhet ez. Kezdődhet egy pszichológus kanapéján, egy kisállattal, aki az életünk része lesz, egy hobbival, az élet akármelyik területén.

Nekem a ruhatáram és az otthonom az, ami sokat tanít magamról a mai napig. Itt vannak nekem. Nagyon fontos részei az életemnek. Így én ezekre esküszöm.

Meg a gyerekvállalásra. Olyan szempontból, hogy elképesztő, hatalmas, elképzelhetetlen, szavam nincs rá, hogy milyen tükröt tart elém a gyermekem már a puszta létezésével is. De ez egy nagyon másik téma és semmiképpen sem ajánlanám a gyerekvállalást egy kedd délután azért elhatározni, mert keresed a saját határaid. Úgyhogy inkább maradjunk csak a szokásos két témánál: a ruhatárnál és az otthonnál.

Én az az ember vagyok, akit a túl sok kikészít. A túl sok ruha, a túl sok tárgy, a túl sok hang, a túl sok program, a túl sok ötlet, a túl sok bármi. A túl sok jó lehet éppen annyira nehéz nekem, mint a túl sok valami rosszból.

A kisfiamnak szoktam sokszor mondani, amikor az ő határait keresgéljük vagy húzgálom meg én (mondjuk édességből :), hogy “jóból is megárt a sok”. És tényleg így van.

Az viszont, hogy neked mennyi a sok, mennyi az elég, mennyi a jó, mennyi a rossz, senki más nem fogja olyan jól érezni, mint te magad.

A testünk általában figyelmeztet a túl sok ételre, a túl nagy zajra, a túl sok munkára. De nagyon sok esetben sajnos megtanultuk nem észrevenni vagy elnyomni ezeket a jeleket.

A kisgyerekek például érzik, hogy mennyit egyenek ahhoz, hogy elég legyen nekik. A mai napig elcsodálkozom, hogy a kisfiam még a világ legfinomabb csokitortáját is a felénél el tudja tolni maga elől és azt mondani, elég volt, köszönöm.

De nem csak ő képes erre. És nem csak a kicsi gyerekek. Japánban például van egy kifejezés: “hara hachi bu”. Ennek a lényege, hogy addig egyél, amíg 80%-ig nem leszel tele és ne tovább. Ott úgy nőnek fel az emberek, hogy erre figyelnek, és sok táplálkozástudós érdeklődését felkeltették már a dologgal, hiszen nagyon jó élettani hatásokat csatolnak ehhez a szokáshoz és összességében hosszabb várható élettartamot.

Nade mit is szeretnék ezzel bizonyítani?

Számomra ez a két példa azt mutatja, hogy egyrészt nagyon jó ösztönökkel, megérzésekkel születünk arról, hol is vannak a számunkra egészséges határok. Másrészt azt is megmutatják, hogy ha társadalmi szinten elfogadott egy határ, akkor azt az emberek könnyebben betartják, hisz sokszor már a gyermekkori szocializációval magukba szívják.

Sokunknak azt tanították gyerekként, hogy addig kell enni, amíg a tányér üres nem lesz. Így megtanultuk elnyomni a testünk természetes jelzéseit, és ma már keresve sem mindig találjuk őket. A japánoknak viszont épp az ellenkezőjét mondják, és lám, felnőttkorukra is működik a dolog. Nem eszik túl magukat.

Azt hiszem, valahogy így igyekszik a fogyasztó társadalom arra kondicionálni minket, hogy vásároljunk még többet, akarjunk még többet mindenből. És ha ráadásul egy olyan különleges kis kelet-európai országba születtél, ahol az emberek a hosszú, nehéz évszázadok után sokszor azt tanulták meg a családjukban, hogy semmit ne is dobj ki, mert kellhet még valamire, na akkor kihúztad a jackpotot, kedves olvasó! A “túl sok” cucc jackpotját...

A jó hír viszont az, hogy tudatossággal és önmagunk megismerésével fel tudjuk ismerni a betanított reakcióinkat és meg tudjuk találni a saját belső, autentikus igényeinket. És ebben segít az egyszerűbb otthon és ruhatár.

Az is érdekes egyébként, hogy mi van mindennek a másik oldalán, mi történik olyankor, ha túl szűkre szabjuk a határokat, túl keveset engedünk magunknak valamiből. Azért ezen is érdemes elgondolkodni, amikor az egészséges és jól működő határokon elmélkedünk. A minimalizmus alapértékei ebben is segítenek, hisz mindig arra kérdezünk rá a segítségükkel, hogy mi az, ami fontos számunkra, s mennyi abból az elég, vagyis a nem túl sok, de nem is túl kevés.

És hogy hogyan is kapcsolódnak a személyes határok a bejegyzés elején említett gazdasági, ökológiai válságos témához?

Hiszem, hogy ha mindannyian megtanulnánk megtartani a személyes határainkat, a világ nem arra tartana, amerre. Az egészséges ember egészséges társadalmat és gazdaságot tud létrehozni. Azok pedig kulcsfontosságúak az egészséges bolygó visszaállításában.

Mind részei vagyunk a nagy egésznek. És mint ilyenek, felelősek is vagyunk érte a magunk módján. De csak a gyógyult emberek képesek meggyógyítani a világot maguk körül.

Engem a slow life és a tudatos szemlélet tett rá a saját személyes gyógyulásom útjára, de nevezhetjük önismereti útnak is. És nagyon hálás vagyok érte, hogy ezt járhatom. Sosem hittem volna, legvadabb álmaimban sem, hogy ilyen utazás részese lehetek. Könnyűnek mondjuk nem mondanám, de úgy érzem, itt van a helyem.

Tudnám folytatni ezeket a gondolatokat talán holnap estig is, de most itt húzom meg a határt. :)

Nagyon érdekel, benned milyen gondolatokat indított el mindez? Kérdéseket, ötleteket, jó vagy rossz érzéseket hozott fel benned? Mindenre kíváncsi vagyok!

Nóra